Elfekvőbéli víg napjaim 1. rész

(Helló Olvasók, Las megkért, hogy töltsem fel ezt a levelet, mert szerinte ide illik.)



Heló Béééééééééééééééjbiiii,

hát képzeld, trombózisom van, itt nincsen internet (3-as belgyógy az uzsokiban), de most úgy döntöttem, hogy én írok neked levelet, ahogy te szoktál, ez is egy utazás, csak ez nem volt tervezve, meg nem kell vízum se, legalábbis az eü kártyámat eddig nem kérték.

szóval múlt hét elején szólt a kórus legjobb futóbasszusa (?), hogy mégis bevennének a maraton váltóba, mert az egyik srác úgy tűnik, nem fog tudni futni. készültem erre én már korábban is, de azért kicsit berezeltem, mert újabban szúrt az oldalam futás közben valamelyest és még nem jöttem rá mitől, de azért nekifogtam az edzésnek. gondoltam, csinálok egy időmérést, 7 km nem sok nekem, csak az idő volt kérdés, aztán megírom, kell-e ez nekik, közben kitapasztalom, hogyan vegyem így 32 után a levegőt, mert elég meglepett, hogy szúr. 30 p alatt volt meg 6 km, ez ígéretes hozzám képest. aztán egyszer a nyitott ajtó mellett megfázott a lábam, de tényleg. aztán ráfutottam, aztán megint és akkor már nem bírtam többet futni. olyan kemény lett, mint a szikla és tüzes, még sosem éreztem ilyet, gondoltam, jó kis izomláz, de azért nem nagyon értettem. kezeltem: mydeton, dolobene, lóbalzsam, magnézium, kalcium, semmi. aztán a kórusban beszéltem egy 21 éves lánnyal, Zsanival, akit tök csípek egyébként, és aki azt mondta, menjek el azonnal a körzeti orvoshoz, mert neki 2 éve trombózisa volt, és az pont ilyen.

hát gondolhatod, milyen jókat röhögtünk beüléskor: nyuuuugi, ma már nagyon szép művégtagokat lehet csinálni, ne aggódj… és: még a kórus úgysem vonult ki temetésre, jaj, olllyan szép lesz!! én is röhögtem, de nagyon fájt a lábam és szerdán reggel t elvitt a körzeti orvoshoz, aki azonnal beutalt a sürgősségire, pedig már nem voltam se bedagadva, se forró nem voltam. egy helyes nővértanonc vett tőlem vért, rámrakták a cupákokat, tudod a kardioizéhez, ami húzza a vonalat, aztán megvártuk az eredményt. végülis t ismerősének köszöhetem, hogy meg is ultrahangoztak, mert a vérem alig utalt rá, hogy trombózisom lehet. ő épp itt dolgozik és épp érsebész. ennyi véletlent, nem?

megjelent a pasas, mondta, hogy akkor most elküld az ultrahangra, és jött egy betegszállító, és elémtolt egy tolókocsit (azóta nem tudom kerekesszéknek nevezni), és mondta, hogy tessék. traumatikus élmény. mondtam, hogy ide is a lábamon jöttem, igaz, hogy lassan bicegek meg fáj is, de köszi, nem. mondta, hogy itt nincs döntési lehetőség, amíg ki nem zárják a trombózist, akkor (közben megjegyzem, hogy éppen egy slégan velem szemben fekvő kórházi költözőmadár ((aki otthonát elhagyva hónapkon keresztül a magyar kórházi rendszerben különböző intézményeiben tölti napjait az én pénzemen)) felnőtt pelenkájára látok rá, ennyit az életkörülményeimről, majd ezt még folytatom), szóval akkor végigtolt ez a borostás fiú 250 ember előtt, akik mind egy bizonyos módon néztek rám, a tolókocsiban ülő betegre, hát nem tudom leírni. lesütöttem a szemem, eltakartam az arcom a pillantások elől és eldöntöttem az ultrahang ajtajában, hogy na én nem leszek beteg, most megfogadom. aztán hamar kiderült, hogy ezzel elkéstem. ott kezdtem el először picsogni, kértem egy papírvattát abból, amit a betegek alá hajtogatnak vizsgálatkor, adtak is 1 nm-t. mondja nekem a szőrös képű a hátam mögül: hát akkor megyünk az elfekvőre. mondom neki: mi van??? és képzeld, 10 perc múlva már egy kórteremben voltam, nem így terveztem a napot. nem emlékszem az útra, mert megint nem nagyon nézelődtem, annyira kurvára dühös voltam, hogy ez most miért így történik, a picsába is, rettenetesen dühös voltam. aztán megjelent egy helyes főorvosnő, aki a p anyukájára emlékeztet folyamatosan, annyira jóságos arca van, annyira reflektált és nyitott mindenre és annyira értelmes. másodszor akkor kezdtem el picsogni, amikor felsorolta, hogy most milyen kezelés várható és mennyi ideig tart, és vannak dolgok, amik már örökre másképp lesznek. tudod, azt éreztem, hogy be vagyok zárva, most már nem mehetnék el úgy bárhová, mint te, de nem is élhetek úgy, mint én, mert nemcsak a táplálkozásomra kell figyelnem, hanem fizikailag is korlátok közé vagyok szorítva, nem futhatok annyit, amennyit kedvem tartja, ha messzire utazom, lehet, hogy előtte hasba kell lőnöm magam vérhígítóval, hogy ne haljak meg, soha többé nem kufircolhatok szabadon már (na jó, szülés után, hurokkal, vagy miután terméketlenné válok, hehe), mert nem szedhetek fogalmazásgátlót, nem maradhatok fel többé hajnali félötig tanulmányt írni, mert elfáradok, nem táncolhatok féktelenül, mert már bármikor fájhat a lábam, szóval, hogy rendszeresen kell élnem, nem vagyok már szabad, nincsen az a határtalanság, amit belül érzek, hogy hazagyalogolok budáról hajnalban, mert jólesik. feküdtem itt, összefosva magam a fájdalomtól és folytak le a könnyeim és ez a nő tök helyes volt velem. kellett két nap, hogy összeszedjem magam és rájöjjek, hogy mindaz, amit már nem lehet, az semmi ahhoz képest, ami vagyok, hogy ez nem torzítja a személyiségem.

nagyon sokan voltak nálam, és hívtak és sms-t küldtek, még olyanok is, akikre nem is számítottam. pedig először arra gondoltam, na én ezzel nem fogok fárasztani senkit, úgyis egy-két hét múlva kint leszek, még anyámat sem hívom fel, ill. őt biztosan nem. aztán elküldtem az első sms-t, direkt nem telefonáltam, hanem írtam, mert minek bőgjek valakinek a fülébe, ez úgyis az én gondom, úgyis nekem kell megoldani.

tudod, azt vettem észre, hogy órákon keresztül nem írtam csak egy barátnak, viszont a munkákat sorban kezdtem lemondani, főnököket hívtam, tárgyalási időpontot számoltam, kollégának üzentem. ahová szöveget igértem, azokat körbehívtam, hogy hát bocsi, de trombózisom van, a héten nem fogom küldeni, meddig késhetek. egy utolsó sms-t ki is töröltem, hogy hát hülye vagyok én, tényleg most ez a legfontosabb, nem éppen ezért vagyok itt???

ez is bizonyítja, mennyire nincsen magánéletem, mennyire nem érdekelt ez a rész soha. tudod, van egy gyerekkori álmom, hogy egyedül élek, rengeteg barátom van, meg egy okos gyerekem, valami okos pasitól, rengeteg szeretőm, és jön a halál, és sokan eljönnek a temetésemre (álmodtam is már ilyet, hogy körbeállják a ravatalomat, és látom alulról az orrszőröket), és az szép lesz.

szóval most azzal vagyok elfoglalva, hogy rájöjjek, mit jelent ez nekem, a trombózis, miért történt ez. mert még az orvosok meg eü-hangyák is csak bámulnak rám, hogy nem értem, vékony, sportos, minden eredménye negatív, nem értem. persze azt könnyebb megmondani, hogy mitől van (egyébként nem, baromi nem egyértelmű, nem lett volna törvényszerű ennek megtörténnie), mert 2 évig fényképeztem, állva, aztán 2 évig írtam ülve. nem tartottam pihenőt. tényleg nem. volt, hogy az aksiban egyhuzamban álltam 7 órát, és nem ültem le, és nem is ettem, tényleg nem. aztán, amikor írtam, akkor meg az asztal mellett ettem, reggel a kávét már a géphez vittem stb.

bazzeg, kijöttem a szobából, mert kaptunk egy új szobatársat, tudod, akinek rálátok a pelenkájára. petrovics sándornénak hívják (na én ezen röhögtem!) és éppen beindította, az én most rosszul vagyok, de felkelek és kurvára el fogok esni és meg fogok sérülni projektet, amiben én nem veszek részt. rájöttem, hogy a körülöttem lévő betegek nagy százaléka azért van itt, mert itt akar lenni. ez a nő most 3 napot volt otthon, a nővéreket már személyesen ismeri, ők is viszont (óvnak is bennünket tőle), mentővel jött be, olyan tüneteket mond be, amikre egy értelmes orvos vagy betegszállító sem mondja, hogy na maradjon itthon petőfiné, ne szórakozzon, mert nem vállalják be a kockázatot. a néni, aki délelőtt még a mellette lévő helyen feküdt, hasonló szerepet játszik, csak ő neki sikerült szomatizálnia egy hasi vizes felpuffadást, amit még az orvosok sem értenek, nem tudják mitől van, semmire nem reagál. (hopp-hopp, ilyen az én trombózisom is!)

szóval a társaságnál tartottam. a legfrissebb élménnyel kezdem talán. tegnap behoztak egy nénit, aki percenként felnyögött, hogy jojjj. majd: jojjj. vesés volt, cső volt kivezetve oldalt, láttam, amikor megvizsgálták. azon képedtem el, hogy ez is emberi test, amikor lemeztelenítették a felsőtestét. a köldöke 10 centire dudorodott ki a felpöffedt lilás színű, nem feszes, hanem olyan állagú hasból, mint amikor vékony falú lufiba vizet töltenek, sőt babaolajat. az arca is felduzzadva, a karján pergamenbőr. volt vagy 50. a lánya arca mint egy alkoholistáé. 10 perc alatt itt is hagyta rutinosan, mondta, majd holnap 11-kor jön. jött egy tökös nővér, a gyuszi, hogy felvegye a beteget, úgy fel volt háborodva, hogy a hozzátartozó elment, hogy azzal a lendülettel elmesélte az asszony fölött állva, hogy na, ő tegnap is pontosan így járt, mert behozták a beteget, aztán meghalt, még mielőtt fel tudta volna venni az adatait. az asszony meg ott fekszik előtte, hát a pofám leszakadt, de azon mégjobban, hogy a többi szobalakó erre annyit reagált, hogy szegény gyuszikám, ejj…

de nem mondok semmit. az egyikük teljesen elzárkózik minden szociális aktivitástól, sokat alszik vagy olvas, ideális szobatárs, nagygenerálon van, állandóan vizsgálnak rajta valamit. a másik kettőt és csak kakisoknak neveztem el, mert…

petrovicsnéni újabb műsorszámmát nézem közben, épp kivizsgálják. tessék felülni petrovics néni. – de tessék várni, mert jajj a fájdalom. – (a doki hallgatja a hátát): tessék egy picit csöndben lenni, mert kiszakad a fülem. petrovics néniek 4 napja volt széklete. doki: ide tessék szépen egy aláírást „rajzolni”. kiderült: legutóbb, amikor elengedték az állt a zárójelentésében, hogy 5 napig antibiót kell szednie. – azt tetszett szedni? – nem. – mért nem? – kellett? – igen, kellett, ide van írva. – én marha, akkor ezt rosszul értettem. – csak azt a gyógyszer tessék bevenni, amit mi adunk, jó? – jó. – mit tetszett bevenni? – nurofent. – de hát a nurofent bánjta a gyomrát. – de hát nem kaptam más fájdalomcsillapítót. – dehogynem, ide van írva…. stb. szóval így megy ez.

visszatérve a kakisokra. ahogy petrovics néni, a kakisok is gyerekek belül, akikkel valaki nagyon elbánt, legalábbis györgyikével a puffadt hasúval biztosan. ő is kórházjáró, ahogy említettem, 50 körüli és nagyon szereti a kakit. erzsike néniben emberére talált, mert őt azért hozták be, mert nincs széklete csak hashajtóval. mondta is neki gyuszi: erzsike néni nagyon megszerette a hashajtást, mert megint az van felírva mára. erzsike néninek végbéltükrözése volt, amit 2 napos koplalás és hashajtás előz meg, ami azt jelenti, hogy szépen akkurátusan kiürítik a bélrendszert. erzsike néni már 2 napja túl volt a mélybetekintésen, amikor én megérkeztem. 150 centis, fel-alá rohangál egész nap, állandóan mosolyog és kedves bohóságokat beszél, mint egy gyerek. többek között a kakiról. hogy NINCS. miért nincs, mitől indulhatna meg, mikor már végre, és ha megindul, milyen lesz, véres-e, mert találtak nála tükrözéskor egy kicsit fekélyt, ami igazolja, hogy régebben is véres volt a kakija. kaki, fos, széklet, szar, szelek. györgyike imádta ezt a témát. teljesen elképedtem, hogy ezek a nénik nyitott ajtónál szartak, pedig innen, a kórteremből nyílik a slozi, és kikiáltottak egymásnak, hogy készülhetsz, már törlöm! amikor györgyike lecserélte a pelenkáját, erzsike néni vitte ki neki. együtt jártak cigizni is a slozira, ami teljesen érthető, mivel erzsike néninek bármikor elpattanhat a lábábam egy ér, amit a cigarettázás gyorsít. klben 83 éves.

a kakisok ellen hozattam steril törlőkendőt, mivel most nem tudok vécéfölé guggolós attrakcióval üríteni, érthető. ugyanis előszeretettel bele is túrtak a kakijukba. erzsike néni, amikor két hashajtó után végre megindult a széklete, szépen nem húzta le (klben marha vicces, amikor 3 orvos néz bele a klotyóba és tartják a konzíliumot – vagy csak rosszul fogok föl valamit), plusz „egy kis papírral kivett belőle egy darabot”. majd közölte: „úgy érzem, lesz még”. és amikor a nagygenerálos újabb vizsgálatához gyűjtenie kellett a vizeletét, akkor györgyike átszólt neki, hogy ne vigye ki a gyűjtővödröt a slozira, nyugodtan itt is vizelhet a szobában. kíváncsi vagyok, petrovicsné, hogy áll a kérdéshez.

azon gondolkodom, van-e itt igazi beteg, és hogy én mit keresek itt. én mért akartam ezt a betegséget. tudom, hogy lassítanom kell, valamire figyelnem kell, amire eddig nem.

még elmondom azt is, a múlt héten nyertem árverésen két metszetet, meg egy 19. századi goethe verseskötetet (1 800 volt a 3 darab). az egyiken wilhelm meister van, mellette egy égő gyertya, a kezében női cipőt szorongat és mereng, most ez van a fejem mellett, gyakran nézek rá.

aztán a kedvenc jelenetem még: tegnap éjjel békésen fekszünk négyen a szobában, a nagygenerálos kezd horkolni, beront két kopasz tökös nővér, felcsapja a villanyt: KI ESETT LE AZ ÁGYRÓL???  –  4 alvó ember feltápászkodik, nézzük, ki esett le. senki. – te! nem a 210-est, mondták? vagy megint szívatás??

na, mára ennyit, talán még írok, megkérem t-t küldje el ezt neked.
pusszantás.

19. század végi kék festésű fehér porcelán ágytál növénymotívummal és kék szegéllyel.

(Ilyen nincs az Uzsokiban.)